Debreceni Katolikus Figyelő 77. szám – 2009. november 29.
SZENTBESZÉD HALOTTAK NAPJÁN A RÉGI TEMETŐKÁPOLNÁBAN
Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi, por és hamu.
Ezek a gondolatok is felidéződnek bennünk, amikor a jeles napokon megállunk szeretteink sírja mellett. Hozzuk a sírokra a kegyelet virágait, meggyújtjuk az emlékezés gyertyáit és elmondjuk hitvalló imáinkat: Hiszek Jézus Krisztus feltámadásában, hiszem a test feltámadását, hiszem az örök életet. A halottak a rájuk való emlékezéssel is tanítanak bennünket, ok már megharcolták a harcukat, megfutották a pályájukat és a hitet megtartották. Küzdelmüknek van értéke, súlya. Nekik sem volt könnyű! A rájuk való emlékezésből sok erőt meríthetünk: bírták a nehézségeket, és nem adták fel a harcot. Az emlékezés nem csak a hiányukat tartja ébren lelkünkben, hanem a hozzánk tartozásuk valóságát is. Kifejezzük a megemlékezéssel, hogy jó, hogy velünk voltak, hogy ismerhettük, szerethettük őket. A keresztény ember tudja, hogy a múlt nem tér vissza, de a remény visz tovább bennünket az úton, oda, ahová ok már hazatértek és várnak bennünket. Az emlékezés békében oldja a fájdalmat, a mulandóságot. A sírnál állva a csonkig égő gyertya figyelmeztetés is: a halál biztos, az órája azonban bizonytalan. A halál hozzátartozik az emberi élethez. A hulló falevél, a múló percek figyelmeztetnek: egyszer az én életemnek is vége lesz. Azt a félelmet, amit a halál tényének súlya jelent, oldja és feloldja a keresztény hit, Jézus szava: „Mindaz, aki bennem hisz, még ha meghal is, élni fog.” Arra is figyelmeztet az emlékezés, hogy amilyen biztos a halál, olyan bizonytalan a körülménye: hol, hogyan és mikor ér bennünket. Figyelmeztetés ez a számunkra, hogy gondoljunk a számadásra, ítéletre: legyünk készen! Vegyük komolyan az időt, a lehetőségeket, ne zúgolódjunk a szenvedés miatt, mert minden érleli életünk gyümölcsét az örök életre. Akitől mindent kaptunk, annak tartozunk számadással. Keresztény hitünk kimondatja velünk a bizalom imádságát az irgalmas Atyához: ne bűneink szerint ítélj meg bennünket, hanem irgalmas arcodat mutasd meg nekünk is. Ne azt mondjuk majd megkeseredve, hogy mikor lesz már vége, hanem azt, hogy vágyódik lelkünk az Istenre, mint a szarvas a hűs vízre! Akkor tudunk keresztény módon gondolni a halálunkra, ha életünkben megtanulunk Istennel lenni itt a földön is, és így felismerjük kivel is fogunk találkozni. Vele kell élnünk, hogy elmondhassuk Szent Pál apostollal: „számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség.” A halállal a hit, a reménykedés, a küzdelem véget ér. A szeretet azonban nem szűnik meg soha. A szeretet kötelékét a halál sem tépi szét. Élők és holtak összetartozunk a szeretetben. Mi, akik még a földi élet útjait járjuk, a küzdő egyház tagjaiként imádkoznak a szenvedő egyház tagjaiért, hiszen ok már önmagukon nem segíthetnek, hogy túlvilági tisztulásukat rövidítse meg az élet Ura. Összetartozunk, mert egyedül nem lehet üdvözülni. Akik pedig már üdvözültek, célba jutottak, az élet teljességében, az Isten színe előtt közbenjárnak értünk, és ok valóban akarják a találkozást, a hazatérésünket. Szent és üdvösséges dolog a halottakért imádkozni, hogy feloldozást nyerjenek bűneiktől. Váljunk és maradjunk méltók arra a helyre, amit az Úr készít az őt szeretőknek, és ennek reményében hittel emlékezzünk halottainkra!
Orosz Lőrinc, ny. plébános