Az ősegyházban az Énekek énekével avatták be a hittanulót a keresztény hit tanításába, készítették fel a keresztség szentségének vételére. Origenész egyháztanító a lélek Istenhez vezető útjának utolsó szakaszát látja e sorokban. A keresztény élet fejlődő valóság, hiszen vannak, akiket tejjel kell táplálni, másoknak szilárd eledelt lehet adni. A megértéséhez szeretet szükséges. Legkiemelkedőbb magyarázatot Keresztes Szent Jánosnak a Szellemi páros ének című költeményében láthatunk, amely megmutatja, miként gyullad fel az emberi lélekben az istenszeretet lángja. Az Ara (lélek) és a Jegyes (Krisztus) énekelnek egymásnak. Mindebben először a via purgativát éneklik, a megtisztulás útját, majd a via illuminativát, a megvilágosodás útját, és végül a via unitivónak, az egyesülés útjának adnak hangot, az utolsó öt szakasz pedig az örök üdvösségre jutott lélek boldogságáról szól.
A Szellemi páros ének első néhány szakasza a lelki élet kezdete az Isten utáni szerelmes vágyakozás. A hitben és a keresztségben nyert új élet az istenszerelem hatására kicsirázik és bontakozni kezd. A Lélek szerelmes lesz Jézus Krisztusba, szenved, mert távol kell lennie Szerelmesétől. Amikor a Lélek – Ara – a vőlegény, azaz Krisztus után kiált, akkor a túlvilág után kiált. Korunk Európájából hiányzik a túlvilágba vetett hit. Európa hűtlenül elhagyta első szerelmét. Egyes lelkeknek fáj, hogy nem tudják szeretni Istent. A túlcsorduló érzelmek nem tartoznak a szeretet lényegéhez. Lisieux-i Szent Teréz a hitetlenség kísértésével küzdött, mégis szeretett tovább, mert szeretni akart. Az Énekek éneke Istene rejtőzködő Isten. Isten végtelenül túl van azon, amit mi érzékelhetünk belőle. Keresztes Szent János a lélek sötét éjszakájáról beszél, ahol lehet találkozni Istennel, nem tapasztalom, de hiszem: „Isten országa bennetek van”. (Lk 17, 21) Assisi Szent Ferenc megkülönböztette a teremtést a Teremtőtől.
A szívünkön keresztül vezet az út a teremtéshez. Az Isten bennünk lakik, de nem azonos velünk, rejtőzik, de csak a hit sötétjében közelíthető meg. Keresztes Szent János írja: a rejtekben kell imádkoznod, ahol megérzed őt. A világ nem egyszerűen természet, hanem – creatura – teremtés, mely az isteni jelenlétet sugározza és hordozza. Szent Ferenc halála előtt a teremtmények már Istenhez vezető úttá lettek. Az ember elbukása után, az anyagvilághoz fűződő viszony romlott meg. A teremtés akkor nyeri el végső, teljes értelmét, amikor mi testben feltámadunk. Szenved a lélek, mert ebben az életben még elveszítheti az Istent, de Krisztus a vőlegény mondja, hogy érdemes hinni, de nem elég vágyakozni és kiáltozni, hanem cselekedni is kell. A jómód és a kényelem óriási veszélyt jelent a keresztény lelkiségre. Manapság az ember egyre inkább a dolgok, a tárgyak, az élvezeti cikkek rabja lesz. Az újrakezdéshez radikális szakítás kell és mindent Krisztusért tenni. Az Istenhez vezető jeleket a megtisztult szívű ember észreveszi.
A teremtő Isten az ő szentséges Fia kedvéért öltöztette fel így ezt a világot, csak a megtestesülés hitét elfogadó lélek láthatja a teremtés szépségét. A lelki élet útján az első útszakasz a via purgativa, a tisztulás keserves útja. Az a lélek, aki már felismerte Isten szeretetének jeleit olyan sebeket kap, amit nem gyógyíthat más, mint Isten. Három állapota van a léleknek: a halott, a beteg és az egészséges. A halott lelkű ember az, aki nem viszonozza Isten szeretetét. Sok hívő lelke is halott, mert nem lép be a hit személyes világába. A lélek igazi baja az ebben az esetben, hogy szenvedi az Istentől való távolságot. Számunkra a szentáldozás a gyógyulás pillanata, mert egyesít a szeretettel. Az Istent szerető léleknek üres ez a világ. Ezért vágyódik a lélek a végtelen után. Amikor a szentektől olvasunk, akkor az Isten csendjét hallgatjuk. Az igazán szerető lélekben megjelenik a mennyország utáni vágyakozás, a róla való elmélkedés életforma lesz. Lényeges, hogy át kell adni magunkat, szívünket az Úrnak, de ha odaadtuk, ne akarjuk visszavenni. A nagy szeretet rabul ejti szívünket, de minket itt hagy ebben a világban és ez a fájdalom áll a középpontban, mert még testben élünk.
A nagy szentek számára a földi dolgok közömbössé válnak, de egyre szabadabbak. A cél, két lábbal a földön állni úgy, hogy szívünk ne tapadjon a földhöz pl. Árpád-házi Szent Erzsébet mondja: „e szív sebére, melyet szerelmed ejtett, nincsen ír, csupán Te kedves arcod, s kedves társaságod.” A lélek szerinti jelenlét azt jelenti, hogy Isten valamiképpen ott működik létezésünk mélyén. E második kegyelmi jelenlétnek a feltétele, hogy ne legyen bennünk halálos bűn. A harmadik a szellemi jelenlét az a szerelmes jelenlét, amikor szemtől-szembe akarja látni a lélek a Kedvese arcát. A tisztulás útján járó csak tükörben homályosan láthatja Jegyesét. A Katolikus Egyház minden gyarlósága ellenére kétezer év óta hűségesen őrzi a hit kristálytiszta forrását a szentmisében, a szentségekben és a liturgiában.
A keresztény hit középpontjában a názáreti Jézus arca áll. A tisztulás útján járva fedezzük fel a teremtett világban Istennek nyomait. Az ilyen lelket megsebzi az Úr szeretete, ami képes belőlünk kiégetni a bűnös ragaszkodást. Láthatjuk a szentek életénél, akik a bűnbánat fürdőjébe merülve születnek meg. Mikor Jézus szemünkbe néz, elerednek a könnyek. (Péter apostol) A szívet ki kell tágítani, majd megtisztítani, hogy belépjen az Úr. A jó imádság Isten és az emberek befogadására tesz alkalmassá. A személyes szeretet sodrában már Krisztusban él a lélek. A via illuminativára lépő lélek jellemzője az, hogy az Úr világosságában jár, az Úr jelenlétében él. A szerelmes testet-lelket betölti kedvese jelenléte akkor is, ha távol vannak egymástól. Bizonyosságban él, hogy velem van az Isten, de Isten szeretetének édessége fájdalmat okoz ezen a földön. A megtestesült Igét megsebesítette az irántunk való szeretet (5 seb) Isten a lélek vőlegénye. A virágos szőlőskert az erényes lélek képe. „Megállj észak, halált hozá szele”.
A hideg és a száraz szél a lelki szárazságot jelenti. Nem ízlik az imádság, unalom az Istennel kapcsolatos dolgokkal. Megoldást jelent elsősorban a buzgó kitartás, másodszor pedig kérni kell a Szentlelket is. Az Úrral való jegyesség bekapcsolja a lelket az Atya és a Fiú közötti szeretetet áramlásába. A szentáldozásban jegyesi kapcsolatra hív az Úr, ahol az Isten és a lélek összeforr. Ez a boldogság és a békesség állapota. A lélek alsóbbrendű része az érzéki rész, központi rész a szellemi, amely képes Istennel érintkezni. A világ megfertőzi a lelket, ha engedjük, ezért kellett a honfoglaló Izraelnek kiirtani az ott lakókat, ne keveredjenek. Azt kérjük, hogy az Úr önmagát közölje velünk, ez már a hegy csúcsát jelenti. A szeretetében való elnyugvás a Jegyes ajándéka és ilyenkor a lélek magára és Istenre hagyatkozik. Ezek után a lélek a via unitivóra az egyesülés útjára lép, és a feltámadt Krisztus házasságra lép, egyesül vele. Isten saját belső életét vetítette bele a teremtett lénybe (férfi és nő). Az ember hivatása az, hogy térjen vissza az eredetéhez.
Az Istennel való egyesülés az ember végső célja, élete értelme, beteljesülése. Vágyakozni, hogy egyek legyünk az Istennel. Itt a lélek átistenül. A megkeresztelt ember életközösségbe kerül a feltámadt Krisztussal, lelkünk jegyesével, s e kapcsolatnak ki kell bontakoznia. Misztikus vallásosság ez. „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem.” (Gal 2, 20) Ez a csúcsa a folyamatnak. A Szentírás a házassági egyesülést megismerésnek nevezi. Önmegtagadás nélkül nincs lelki élet, az erények gyakorlása biztossá teszi a lelket a keskeny úton. Úgy szeretni, mint Krisztus: ez a csúcs. Szent Ágoston: „Szeress, és tégy, amit akarsz”. Az egyesülés útján járó ember már Krisztus szemével nézi az embereket. Hasonló a hasonlónak örül. Az Istenbe merült ember zavarni kezdi, környezetét lásd Mártát. De Isten arra teremtette az embert, hogy részt vegyen az Ő belső életében. Mária nem dorgálta meg Mártát. Kis Szent Teréz: „Anyámnak, az Egyháznak szívében én a szeretet leszek”. Öregen is elmondhatjuk, imádkozni sem tudok már, de szeretni még mindig tudok.
Fontos tudni azt, hogy az ember nem tud szeretni csak viszont szeretni. Jézus ránézett és megszerette őt. Örül nekünk az Isten. Mindennél és mindenkinél előbbre kell tartanunk az Istennel való bensőséges kapcsolatot, mert Ő közvetlenül vezeti a lelket. A halál az az ajtó, melyen belépve a Jegyes végleg magához öleli szerelmesét. Ha szívére hallgat az ember, akkor eljut Istenhez, hiszen szeretni tudásában is képmása Istennek. Egymás társaságát szeretik, akik szeretetben élnek. A földi élet a megkezdett örökkévalóság, majd a halál beemel a Szentháromság isteni életébe.
Orosz Lőrinc ny. plébános