Születésének 1700. éves évfordulóját ünnepeljük az idén, hiszen 316 vagy 317-ben született Pannonia Savaria nevű városában, ez a mai Szombathely. 397-ben halt meg Tours püspökeként. Szent Márton az első szentként tisztelt hitvalló. A középkori Európában az egyik leginkább méltatott személy, sok településnek és templomnak ő a névadója. A nyugati szerzetesség megalapítója, először a galliai Ligugéban, majd Marmoutieriben hozott létre kolostort.
Szent Márton az itáliai Pavióban nevelkedett. Szülei nem származtak alacsony sorból, azonban pogányok voltak. Apja előbb közkatona, majd tribunus (ezredes) volt.
Akkoriban a császárok elrendelték, hogy a veteránok fiai katonai szolgálatot kötelesek teljesíteni. Mártont tizenöt éves korában a katonai eskü letételére kényszerítették. Megkeresztelkedése előtt három évet töltött a hadseregben, de érdemes megemlíteni, hogy mentes volt a katonai bűnöktől ez alatt az idő
alatt. A katonatársai is csodálatos szeretettel vették körül. Már ekkor a békesség és a könyörületesség jellemezte. Még katekumen korában történt a híres köpeny kettévágásának irgalmas cselekedete is. Amiens város kapujánál találkozott Márton a könyörgő koldussal: sokan elmentek mellette, sokan megfagytak, de Márton megszánta és köpenye felét a koldusnak adta. A következő éjszaka Mártonnak megjelent a köpenye felét magára terítő Krisztus alakja. Jézus az angyalok sokaságának ekkor azt mondta: „Márton takart be ezzel a ruhával, pedig még katekumen”. Ezután Márton tizennyolc évesen megkeresztelkedett, azonban még nem hagyta el a katonaságot. Kérte a császártól elbocsátását, de az gyávaságnak tartotta tettét. Márton ezért csupasz kézzel akart az ellenség felé rohanni, de azok békét kértek, így az égiek megóvták őt. Ezután csatlakozott Szent Hilariusz poitiers-i püspökhöz, aki kinevezte ördögűzőnek, majd felkereste szüleit. Anyját megkeresztelte, ezt jelzi Szombathelyen Márton kútja, apja azonban pogány maradt. Az arianus eretnekség még Szent Hilariuszt is menekülésre késztette.
Imájára feltámadt egy halott, majd részesült a keresztségben és még sok évet élt. Elhagyatott, magányos helyen monostort alapított, társaival kis cellákban laktak, mesterséget nem folytattak, kivéve a másolást, amit fiatalok végeztek, idősebbek csak imádkoztak; csaknem nyolcvan tanítvány élt ott. Cellájukat akkor hagyták el, amikor az imádság helyére mentek; ételt közösen fogyasztottak, bort csak a betegek ihattak, legtöbben teveszőrből készült ruhát hordtak. Kivágatta a pogányok által tisztelt fákat és lerombolta a pogány szentélyeket.
Megszállottat meggyógyított, a leprást megcsókolta és az meggyógyult. Gyilkosok asztalához nem ült. Maximus császár is azt hangoztatta, hogy csatamezőn kívül nem ölt meg ártatlant. Egy alkalommal Márton csak elment a császár asztalához és mellette kapott helyet. A lakoma közepén öblös kupából bort kínált neki a császári szolga, arra számítottak visszaadja a császárnak, de ő papjának adta tovább, mert őt tartotta méltónak arra, hogy elsőnek igyék. Ezen mindenki meglepődött.
Mártont sokszor zaklatta a sátán, de ő a kereszt jelével és imádsággal védekezett ellene. Egyszer a sátán megjelent Mártonnak mondván, ő a Krisztus, erre Márton így felelt, ha látom a keresztre feszítés nyomait rajtad, csak akkor hiszem. Erre a sátán eltűnt, mint a füst és bűz árasztotta el a cellát. Amikor Márton életrajzának írója – Sulpicius Severus – találkozott vele, akkor csak arról beszélt, hogy mennyire fontos elhagyni a világ csábításait, hogy akadálytalanul kövessük Urunkat. Égre tekintő lelkülettel bírt, minden időt az imádságnak szentelt. Senkit meg nem ítélt és senkit nem kárhoztatott. Haragosnak és szomorkodónak sosem látták. Ajkán Krisztus, szívében irgalom volt. Csak a rangban vele egyenlők üldözték. Amikor érezte, hogy elhagyja ereje, hazatért, kiterítették a földre, de szólt társainak, hogy úgy fektessék, hogy az eget láthassa.
Tours-i sírja híres zarándokhely lett, hiszen akik mentek Compestellóba, azok Márton sírjánál is megálltak. Koldusok védőszentje. Franciaország és a katonák, lótartók és szőlőművelők védőszentje. Jelmondata ez volt: „Non recuso laborem.” Nem vonakodom a munkától. Ebben is kell követnünk.
Orosz Lőrinc pápai káplán
Debreceni Katolikus Figyelő, XXVI. évfolyam 3. szám