Az együttérzés mint fogalom az irgalmasság része, hiszen jelentését úgy definiálhatnánk mint más örömének vagy bajának átérzése. Mindazonáltal azt is jelentheti, hogy részvéttel vagyunk mások elesettsége iránt.
Jézus Krisztusra úgy tekintünk, mint olyan Istenre, aki nem ment el részvét nélkül semmiféle ínség mellett, hanem lehajolt, keresett és felemelt mindenkit, aki hagyta magát felemeltetni. „Nem olyan főpapunk van, aki ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, de bűnt nem követett el”. (Zsid 4, 15.)
Az Úr megengedi, hogy kérdőre vonják – láttuk akár Jób esetében, akár Jézusnál a kereszten –, de, aki közvetlen kapcsolatban marad Istennel, nem hiába panaszkodik, mert kimondhatatlan vigasztalásban lesz része. Az együttérzés Jézus szenvedése által lesz mindenkinek az üdvösség útja. „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye vállára keresztjét minden nap és úgy kövessen engem”. (Lk 9, 23.) Jézus Istenként emberekkel és emberekért szenved. Az emberi szenvedés csak a Jézus szenvedésében való részesedés által válik üdvösség szerzővé. Az együtt érző együttszenvedés az evangélium központi témája.
Szent Pál azt tanítja, hogy az Egyháznak minden szenvedő iránt együttérzésre kell gyulladnia: „ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele”. (1 Kor 12, 26.) A kereszténynek nem kell a szenvedés miatt szégyenkeznie, hanem örülnie kell, mert a jelen szenvedések mértékének a jövő dicsőség túláradó mértéke felel meg. (Vö. 2 Kor 4, 17.) A keresztény a szenvedésével kiegészíti azt, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik. (Kol 1, 24.) A szenvedéstől való megszabadulás akkor lesz végérvényes, „amikor nem lesz többé halál, se gyász, se jajgatás, se fájdalom”. (Jel 21, 4.) Az együttérző szeretettel, irgalommal hordozzuk egymás terhét, a megosztott örömmel pedig vigasztaljuk felebarátainkat. Az élet is bizonyítja azt, hogy milyen megdöbbentő, ha valakiben nincs együttérzés, részvét, könyörület a baj, a tragédia esetén. Ilyenkor sok emberben megmozdul valami jóság és lehajol az elesetthez. Olykor mondják az emberek: könnyebb a síróval sírni, mint az örvendezővel örülni, de nekünk minden helyzetben lévő felebarátunk felé nyitottnak kell lenni. Ilyenkor nem ritkán problémákat, dolgokat kell megoldani, mert az illető vagy tehetetlen, vagy nincs senkije. A nagy szentek pl.: Kalkuttai Teréz anya vagy Szent Damján osztoztak az elesettek sorsában. Írva van, aki magát megalázza, azt felmagasztalják. Az is különös, hogy Jézus nagypénteki szenvedésekor alig volt együtt érző vele, teljes elhagyatottságban halt meg. Akik ott voltak, azok sem tudtak segíteni rajta. Az Úr azonban senkit el nem hagy, ez is bizonyítja, hogy az ember csak önmagára számíthat meg a jó Istenre. Szolgáljuk együtt érző részvéttel társainkat, ne csak a viszonzás reményében, hanem adjuk, amink van, mert mi is kaptuk, amink van. Az emberi élet a bölcsőtől a koporsóig mutatja, hogy rászorulunk az együtt érzésre. Csak együtt lehetünk emberek keresztények és szentek.
Orosz Lőrinc prépost, plébános
Debreceni Katolikus Figyelő, XXVI. évfolyam 2. szám