Restség (acedia, déli ragály), amikor tétlenné és dologtalanná válik valaki.
Az aktív életben tétlenségben, közönyben és állandó szórakozás keresésében figyelhető meg. A tétlenség egyesek szerint minden bűn szülőanyja: dologtalanság, hanyagság, halogatás, lassúság, idő tékozlása. Egyesek szerint teher vagy önmagad számára. „Nem az vagyok, aki egykor voltam.” A restség könnyebben sújtja a melankolikusokat. A restség folyamatosan átalakuló bűn. Tétlenség, álmatlanság, tolakodás, nyugtalanság, szétszórtság, szószátyárság jelezhetik meglétét.
A restség és a szomorúság a lélek mélyén alakul ki. A restség leginkább testi fáradtságként jelenik meg. Lustasággá és szomorúsággá válhat. A restség és szomorúság között keskeny sáv van.
A nehéz dolgokkal szemben olykor kishitűek vagyunk. Az ember keresi azt, ami felvidítja.
A szerzetesek lelki betegségnek tartották.
- Szent Bernát fásultságként, bágyadtságként kezelte.
- Damaszkuszi Szent János szerint: a restség nyomasztó szomorúság. Ha valódi rossz miatt van az dicséretes.
- Nagy Szent Gergely korában a bencéseknél már a nap minden pillanata meg volt szervezve. „A jó szerzetes mindig serény.”
- Szent Rudolf köteleken lógva mondta fel az esti zsoltárokat.
Az Istennek tetsző szomorúság, bűnbánathoz vezet.
A restség következménye: az Isten iránti elégtelen szeretet, szomorúság istentisztelet alatt. A rest elmulasztja kötelességét. A társadalommal szemben bűnné válik a restség. Meg kell vetni a restséget, mert a természetben minden szorgoskodik. Az Úr gondját viseli teremtményeinek. Krisztus vándor prédikátor volt, éjjel imádkozott.
A prédikátorok dicsérik a szorgoskodást, ám az ilyenek embereket olykor a vagyon felhalmozása vezeti.
Kötelességünk az imádság, kétkezi munka, szemlélődés, fáradozás, mert ez az elsődleges gyógymód.
A középkor végén átadja a restség a helyét a lustaságnak.
Orosz Lőrinc, ny. plébános