Régi tapasztalat, hogy igazán csak öreg korára válik, ha válik valaki alázatossá. Jézus alázatossága nyilvánul meg az utolsó vacsorán mondott szavaiban: „Vágyva vágytam elkölteni veletek ezt a húsvéti vacsorát” (Lk 22, 15). Aki a legnagyobb akar lenni, legyen mindenki szolgája (vö. Mk 9, 35). Az utolsó vacsorán megmossa az apostolok lábát. Jézus mondja: „Példát adtam nektek” (Jn 13, 15). „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű” (Mt 11, 29). „Külsejét tekintve olyan volt, mint egy ember, megalázta magát és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2, 6-8). Az alázatos ember az események és érdekek középpontjába nem magát állítja. Saját kicsinységét látja Isten előtt. Tudja, amit Jézus mond: „Nálam nélkül semmit sem tehettek” (Jn 15, 5). Az ember a sikerrel méri magát, Isten az alázatossággal méri az embert. Az életszentség alázatosságot jelent. Csak a nagy lelkekben fejlődik ki és mutatkozik meg az alázatosság.
A szív egyszerűsége az alázatosság. Jézus a legnagyobb bajt nem a bűnben, hanem a képmutatásban látja, és ennek gyökere a gőg: ha nem ismerjük el hibáinkat, sőt beképzeltek vagyunk vélt vagy valós értékeinkre. A gőg átjárja egész lényünket, magatartásunkat, mint a só az ételt. Ha nincs bennünk alázat, akkor képmutatók vagyunk. Az alázatosság közösségi jellegű, mert csak a másik emberrel való kapcsolatban nyilvánul meg. Az alázatosság nem azt jelenti, hogy el kell veszítenünk az önbizalmunkat, mert fontos a helyes önbizalom. Isten vágyódik arra, hogy közölje magát velünk, és bevonjon a saját boldogságába. De a gőg akadályozza, hogy az isteni kegyelem beáradjon a lelkünkbe.
El vagyunk telve önmagunkkal, és Isten szavára nem marad hely. A mennyországban nincs gőg, a pokolban pedig nincs alázatosság. A szolid alázatosság a megpróbáltatások nyomán születik. Óvakodni kell a műalázatosságtól. Néri Szent Fülöp, amikor kinevezték bíborossá, nevetve feldobta az ég felé a papi birétumot, és ezt mondta. „Fülöp, a mennyország kell neked, nem a bíborosi kalap.” Senki sem dicsekedhet Isten előtt. „Mid van, amit nem kaptál” (1 Kor 4, 7). Az alázatosság a keresztény élet kapuja, alapja. „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal 4, 7). „Aki magát megalázza, azt felmagasztalják, aki magát felmagasztalja, azt megalázzák” (Mt 23, 12).
Orosz Lőrinc ny. plébános
Debreceni Katolikus Figyelő XXVIII. évfolyam 3. szám