Minden évkezdetkor különösen foglalkoztat a kérdés, miért kevesebb a hittanos gyerekek száma?
Kevesebb a keresztelések száma. Vonzanak gyermekeket az egyházi iskolák. Közömbös világ hatása érezhető a szülői gondolkodáson, a nagymamák hangját elnyomja sok egyéb érdek! Kereszteletlenek maradnak jelentős számban jelentős számban, akiknek nehezebb lesz megtalálni a templomajtót. Nem fogják fel a szülők, keresztszülők, hogy mit ígérnek keresztelés alkalmával.
Szomorú, hogy az üdvösség munkálását nem indítják időben. Leterhelik a gyereket, és arra hivatkoznak, hogy nincs idő, vagy fáradtak. Világi ismeretek gyűjtését szorgalmazzák csak, pedig a hit hallásból ered, hallani, hallgatni kell Jézus tanítását, csak így reménykedhetünk abban, hogy meg is szereti. A gyermek személyiségét alakítják sokan és sok ráhatással, pedig az igazi személyiségi jegyek uralkodóvá válásához nélkülözhetetlen a keresztény tanítás. Ahol van vonzó egyéniség, ott nem csupán az akarat dominál, hanem a bölcsesség segíti az embert; a lényeg a fontos a maradandó meglátásban.
A keresztény ember, amikor vállalja múltját, nemcsak hibáit ismeri el, hanem Istenre való rászorultságát is. Már a múltunkban is az örök élet kezdődik. Kérdezem halkan, hátha meghallják, mire várnak, meddig várnak a szülők, a hitoktatók, de a papok is. Majd, ha hozzák a gyermeket, tanítjuk, neveljük őket, nagyon sok helyen ez a szemlélet. Bizony magától nem megy semmi, a kegyelem is ott működik, ahol hívják, vele együtt dolgoznak reggeltől estig. A hitoktatóknak is többet kellene erőlködni, leleményesebbnek lenni, meg kell dolgozni az előkészületet, az órát, a gyermekeket, meg kell imádkozni az ügyet. Ha híre van a jó hitoktatónak, órának, közösségnek, akkor odatalálnak a szülők és a gyerekek, fiatalok is.
Sokszor nagy gond az, amikor évente változik a hitoktató személye, vagy előfordult nem egyszer, hogy meg-házasodott a hitoktató, de még a névsort sem adta le. Meglátásom szerint a papoknak, káplánoknak is többet kellene tenni. A gyermekek összegyűjtésé-ben, magatartásában nem a maga személyéhez köt-ni, hanem az egyházközségbe beépíteni, és Jézus önállóan kövesse.
Amikor kikerültem káplánnak, újmisésként első helyemen csak 7 iskolai hittanos volt, bíztatás, vonzás, gyermekekkel való foglalkozás, és a következő évben 117 volt az iskolai hittanosok száma, igaz tettek róla az állami emberek, hogy nehezen lehessen megtartani az iskolai hittant. Akkor még nem volt szabad a szombat. Tovább tudtam őket vinni, és a második évben a bérmálkozáskor 354 személy bérmálkozott – tudom nem mindig a számok beszélnek, de azok is, pláne ha a körülményt ismerjük.
A szegedi Dómba bekerülve alig tízegynéhány hittanos volt, és utánajárással, élményt és tartalmat adó diákmisével, táborozással, ministránsokra figyeléssel elérték, hogy mire eljöttem 250 gyermeket hagytak, de sok fiatal az ifjúsági csoportban maradt. Meglátásom, ha az ember csak csupán amihez kedve van, és nem azt, amit a helyzet tesz kötelezővé, akkor csak fellángolás és kapkodás lesz, nem tartós az eredmény. Ott kell kezdeni, ahol kezdeni kell, és végig gondolni, végig csinálni, különben a Szentlelket minden nap kell kérni és vele szinkronban lenni.
Orosz Lőrinc, ny. plébános